Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

(Wavrik Gábor fotója)

 

Molnár Krisztina Rita

 

Végül a méhészetről

 

„…és tudom, hogy méhes, de műhely is.”

                               Hamvas Béla: Álom

 

 

 

A maliai aranyméhek

(Forrás)

 

Egy éve – azóta, hogy a járvány kitört, hogy jól ismert életünket, hogy mindennapjainkat redukálta – kezdtem az Ütőér rovatba tárcákat írni. Kulturális tárcákat, akkor, amikor éppen mindenféle rendezvény – színházi előadások, koncertek, költészet napi felolvasások elmaradtak. Könyvekről, aktuális és régebbi olvasmányaimról, zenéről írtam, múzeumi és festészeti emlékekből merítettem, és meglepett engem is, hogy ki sem kell tennem a lábam a házból – nem is lehetett –, ahhoz, hogy elkészüljön az újabb írás. Persze, hiszen mióta csak az eszemet tudom, olvasok, amikor csak lehet, múzeumokat járok, szenvedélyesen gyűjtök, a polcaim roskadoznak a könyvektől – a könyvek átválogatását pedig évről évre halogatom –, a fiókjaim a várostérképektől, ami ugyan teljes hiábavalóság az internet korában, de úgy tűnik, a teljes paradigmaváltást képtelen vagyok megvalósítani a saját életemben.

A kulcsszó a gyűjtés – és ezen a ponton éles különbséget kell tennem a gyűjtögetés és a gyűjtés közt, a gyűjtögetést a gyakorítóképző miatt a hiábavalóságoknak meghagyva, a gyűjtést pedig a felettébb szükséges és megőrzendő értékek számára fenntartva. Tehát gyűjtöm a képeket, a dallamokat, a történeteket, legfőképpen a fejemben, mint valami kaptárban.

Mondhatni dolgozó méh vagyok, szedegetem a nektárt, a virágport, bizakodva benne, hogy Hamvas Béla sem bántódna meg ezen az énmetaforán, aki pedig az Istennek tartotta fenn a Méhész allegorikus képét a Babérligetkönyv Álom című esszéjében. De a képmásságba talán ez is beleférhet. Hogy hogy kerülnek ebbe a tárcába a méhek? Nem csak az évszak, az újra elérkező március miatt, amikor végre éledeznek, és a legfinomabb koratavaszi virágmézhez meglátogatják a kökény- és galagonyabokrokat. De ezen a tárcán gondolkodva hirtelen tényleg úgy tűnt, az elmúlt évben ide hordtam – mint afféle szellemi kaptárba – a szellemi nektárt, ami segített túlélni ezt a nem könnyű tizenkét hónapot.

Ráadásul időközben – szintén a járvány következtében – igen messzire kerültem az otthonomtól, a könyvespolcaimtól, a saját kaptáraimtól. Hiányoznak, annak ellenére, hogy annyi minden elérhető a virtuális térben. Aztán néhány napja elém került Weiner Sennyey Tibor A méhes című írása a Dróton, amit lázas izgalommal olvastam végig, mert a méhekről szóló írásoknak egyáltalán nem tudok ellenállni. Érdemes megkeresni, mert a méhek iránti személyes kötődése kialakulásának története is érdekes – ráadásul ma már ő is boldog kaptártulajdonos –, de méh-kultúrtörténeti szempontból is fontos írás. Ősi méh-ábrázolásokról, Berzsenyi méheséről, Hamvas méhészettel kapcsolatos hitvallásáról, de legfőképp arról, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy a méhek ne pusztuljanak ki.

A méhek – ha még nem említettem – egészen kigyerekkoromtól fontosak számomra, és nem csupán azért, mert a nagyapám maga is méhészkedett, így minden ősszel két hatalmas bödön mézet – egy bödön akác, egy bödön hárs – kapott mind a négy gyereke családja a téli náthák elkerülésére. Egyszerűen lenyűgöztek a kaptárak, a méz készülése, a méhek titokzatos családi élete – és ez a vonzalom a mai napig nem változott. Ezért lett Maléna nagypapája méhész a Maléna kertjében, ezért ír hosszan Maléna a Kréta-rajz naplójában a maliai méh-kultuszról.

Amikor Simonyi Cecíliával – a Maléna-kötetek illusztrátorával – két napot az Iraklioni Régészeti Múzeumban töltöttünk, és rátaláltunk az egyes kutatók szerint matriarchátusban élő minósziak egyik legfontosabb tárgyi emlékére, a máliai aranyméhekre, majdnem felkiáltottam örömömben. A különleges aranyfüggő két méhet ábrázol, amint épp egy csepp mézet visznek a méhsejtjükbe. A méhek az anyaistennő szimbólumaként a kölcsönös támogatást és termékenységet szimbolizálják az elemzők szerint, és ez az üzenet nem kopott meg a közel négyezer év során, amióta ez a ragyogó munka kikerült az ötvösművész kezéből.

Ezért örültem meg nagyon, amikor ősszel, az első városi sétám alkalmával kaptárakra bukkantam Luxemburg óvárosában. Addig is láttam számos rovarbölcsőt, hiszen a beporzó rovarok védelme nem csak a méhekre vonatkozik – ha nem szeretnénk, hogy a legrémesebb disztópiák víziója, a kézzel való beporzás megvalósuljon, kénytelenek vagyunk abbahagyni a fölösleges műtrágyázást, a kora tavaszi apró kétszikűeket, a rovarok első tavaszi táplálékát biztosító „gyomok” fölösleges irtását, az új – szerintem elborzasztó – városi divatot, az avar rovarpusztító porszívózását. Jólesett hát látni a városi kaptárakat az almáskertben, még ébren voltak a lakói, dolgoztak, dünnyögött a domboldalba rejtett méhes.

 

 

 

Hogy én miket gyűjtögettem még a virtuális kaptárba az elmúlt hónapban? Például Radnóti Miklós húga, az 1944-ben, alig harmincévesen elhunyt Erdélyi Ágnes befejezetlen életművét bemutató Arckép szavakból című kötetét. (Jaffa Kiadó, 2020) Egy remek beszélgetést a szintén megdöbbentően fiatalon elhunyt Hajnóczy Péter A halál kilovagol Perzsiából című kisregényéről. A beszélgetés a Papp Csaba által szervezett és vezetett Luxemburgi olvasókör online rendezvényeként zajlott. Emiatt olvastam újra a kultikus szerző szintén kultikus könyvét. Meglepő élmény volt. Szerintem harminc éve olvastam utoljára. Szomorú volt átélni, hogy mennyit veszített varázsából, hogy mára a torzó életmű alapvetően kortörténeti dokumentummá vált, a tehetségeit elpusztító kor egyik felkavaró dokumentuma. Aztán megnéztem egy filmet egyik este, egy francia filmet, amikor könnyű pihenésre vágytam. A nem beszélek zöldségeket két főszereplője Gérard Depardieu és Gisele Casadesus. A rendező Jean Becker. A film egy csekélyértelmű fickó, Germain, és egy madárcsontú, kilencvenes éveiben járó asszony, Margueritte – igen, így, két t-vel – kapcsolatát meséli el. Gyógyfilm, egy hajszálra a giccstől, de jó érzékkel a finomság határain belül maradva.

És arra már egyáltalán nem marad hely ebben a tárcában, hogy elmondjam, itt járt nálam a klasszika-filológiában jártas fiam látogatóban, és a Luxemburgi Szépművészeti Múzeum döbbenetes leletanyagból álló gallo-román gyűjteményét néztük meg együtt, bogarászva a latin feliratokat, találgatva a kopott orrú istenszobrokat, és hüledezve a gazdag üveggyűjtemény épségben megmaradásán. Ami mégiscsak azt bizonyítja, hogy az őrzés nem egész hiábavalóság.

 

---

 

Meluzina és Euridiké

Egy keddi szökésről és nőalakok kisiklásáról egy Serge Ecker-szobor
és Elfriede Jelinek Árnyék (Eurüdíké mondja) című színműve kapcsán

 

Sofia rávett egy kedd délutánon, amikor kivételesen se értekezlet, se online meeting nem nyújtotta tovább a napot, hogy szökjünk el a feladataink elől és menjünk el a városi múzeumba. Jártál már ott? – kérdezte, és nehezen hitte, hogy örömmel megyek másodszor is. De egy kiállítást nem elég egyszer megnézni, mondtam magabiztosan, és nem csak azért, hogy ne bántsam meg. Késő ősszel egy másik kollégával néztük végig a Luxemburgi Városi Múzeum meglepően minimalista – a kevesebb több elvét követő – és professzionálisan berendezett várostörténeti gyűjeményét. És bár szeretek egyedül múzeumba járni, most azt is megállapíthattam, hogy a társaságtól is függ, mire irányul erősebben az ember figyelme. Novemberben az alapító oklevelek latin feliratait böngésztük hosszabban, Sofiával viszont azonnal a szabadtéri kiállítóhelyről a múzeum őstörténeti részébe került Meluzina-szobor előtt cövekeltünk le. A lila, pirogránit lapokból készült, erősen geometrikus nőalak halteste először fel sem tűnik. Szemérmesen és kicsit szomorúan oldalra néz. Mélázik. Akár hosszú szoknyába bújtatott női csípője, törékeny bokája is lehetne, ahogy két kezét ölébe ejtve üldögél illendően összezárt térddel és combokkal – míg meg nem látjuk, hogy a karcsú test kétágú halfarokban végződik. A konstruktivista megoldás ellenére meglepően lágy ez az elátkozott sorsú nő – talán a fények teszik, ahogy a lapokkal és élekkel együtt megtörnek a megtöbbszöröződött felületen.

 
Serge Ecker: Melusina (pirogránit, 2015.)

A kétlaki – Berlin és Luxemburg között ingázó – szobrászművész, Serge Ecker szobrát 2015-ben avatták fel. A szép Meluzina az Alzette partján kapott helyet. A folyó mellett, ahonnan a helyi Meluzina-mítosz szerint származott. A történet a város alapításával majdnem egyidős. Eszerint az ardenneki Siegfried gróf, aki szenvedélyes vadász volt, egy vadászat alkalmával eltévedt, és az Alzette völgyében bolyongott. Aztán egyszer csak csodálatos éneket hallott. Egy régi vár romjain üldögélő lány énekelte – aki nem volt más, mint Meluzina. Aztán – ahogy a többi, a francia, a német, a lengyel mítoszváltozatban: szerelem, házasság, ígéret, hogy  a gróf szombatonként soha nem lesi meg a feleségét. És végül  kísértés, a leselkedés a kulcslyukon, a Meluzina haltestének lelepleződése, intimszférájának megrablása, a végleges elszakadás.

Napokon át elő-előkúszott a mítosz, próbáltam rájönni, mit mondana nekem anélkül, hogy olvastam volna Jung és rajta keresztül Paracelsus értelmezéseit. Ha a vizek nimfái és tündérei nem az anima, a kiszámíthatatlanság, a folyton változó, az áradó és apadó vizes minőség megtestesülései lennének? Mit mondana, ha nem hallottam volna soha távoli rokonairól, a szláv Ruszálkáról, a sellőkről, Andersen Kis hableányáról, és a még messzibb, de szintén vízen kísértő, félig madár-félig nőtestű szirénekről? Mit mondana, ha nem tapadna hozzá a női bűbájosság, a gonosszal való szerződéskötés, a boszorkányság, a férfiakat elveszejtő negatív képzet? Tudom-e úgy hallgatni a történetet, mintha nem hallottam volna még?

Aztán eljött a péntek este, amit azért vártam, mert akkor zajlott az online beszélgetés a Magyar Műfordítók Egyesülete és a Magvető Café szervezésében a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Árnyék (Eurüdíké mondja) című színművének műfordítási kérdéseiről. A műfordítóval, Halasi Zoltánnal és a monodráma főszereplőjével, Pető Katával a szintén jólismert műfordító, Nádori Lídia, a MEGY elnöke beszélgetett. Részletek, az eredeti szöveg fordításának szövegváltozatai, műhelytitkok. Beavatás minden hasonló esemény, amikor a végeredményt megelőző stádiumokkal ismerkedhet meg az ember. Ez nettó érdekes, önmagáért. De ráadásnak Pető Kata felolvasása mind az eredeti német, mind a magyar szöveg részleteiből. A darab az Orpheus-mítoszt értelmezi át és újra, az ismert perspektíva helyett most Eurüdiké szemszöge az alaphelyzet. A mű összefoglaló ajánlója így szól:

„Orfeusz rocksztár, Eurüdíké írónő. Tudjuk, ha a dalnok énekel, attól még a holtak is ellágyulnak. A felesége kell neki? Vigye! Eddig a mítosz. De akar-e menni Eurüdíké – vissza a rabságba, a férje árnyékába? A válasz: határozott nem. Ezt a nemet hangszereli meg és bontja ki ironikus, költői nyelven a darab. Megismerkedhetünk a nő szemszögével, odafigyelhetünk az ő változatára – az énekes legenda úgyis csak a saját hangját hallja. De kinek a hangját halljuk valójában?”

 

 
Pető Kata Elfriede Jelinek Árnyék (Eurüdiké mondja) című monodrámájában
(Forrás: http://humenfesztival.hu/arnyek/ )

 

Sajnálom, hogy nem láttam ősszel a színdarabot, bízom benne, hogy lesz még alkalom megnézni a Trafóban. De az Eurüdiké-monológ elhangzó részletei – hogy végre, sokezer év után őt lehet hallani, nem Orpheus szívettépő, alvilágot megrendítő, állatszelidítő énekét – a fordítási folyamat  egy-egy izgalmas kérdésének analízise hozzásegítettek, hogy válaszolni tudjak a kedd óta motoszkáló kérdésre. Mert a görög (és a mindenkori) Eurüdiké és az északi Meluzina-mítosz nőalakjait ugyanaz ítéli kárhozatra. Nem a kígyó és nem a halfarok. Vagyis de, csak másképpen. (Feltűnő, hogy Paracelsus és Jung, a két protestáns svájci-német orvos miért csak a nőalak szimbolikáját, tudatalatti jelentéstartalmait vizsgálja?)

Ez a kígyó a bizalmatlanság, ez a csúszós, hidegen sikló halfarok a türelmetlenség. A pusztulást, a megsemmisülést, a szerelem halálát – a nőalak kisiklását a kapcsolatból mindkét történetben a szeretett férfi fegyelmezetlen türelmetlensége és kíváncsisága, és a két nőalakban – a kígyómartban és a halfarkúban egyaránt – az emiatt megrendülő bizalom okozza.

 

---

 

Télen az Ősz

 

Ali Smith Ősz című regényéről (Magvető, 2020., Fordította: Mesterházi Mónika)
és ennek köszönhetően Pauline Boty kollázsairól

 

 

Karácsony előtt néhány nappal jutott el hozzám Ali Smith regénye, az Ősz. Már akkor várni kezdtem, amikor még csak magyarra fordult. Szeretem Mesterházi Mónika fordításait, mert – gondolom, azért, mert költő – az ő műfordításaiban hallom az eredeti mondatok dallamát, a szöveg hangját. Mire elkezdtem olvasni, január lett, tél a javából. Hó, hideg, sok sötét.

Az 1962-ben született skót kortárs szerző könyve – az Évszak-kvartett első része – sejthetően borús történetnek ígérkezett. De a könyv minden fájdalmas szála ellenére egyáltalán nem olyan, mint ezek a fagyos januári esték. Színes, őszi kollázs-regény az Ősz, színes, mint az őszi erdő, homoksárga, bíborvörös, aranybarna. Tele a pusztuló élet lobbanásaival. Színei, akár a regény oldalain feltűnő Paulina Boty életerős kollázsai. De nem akarok a dolgok elébe vágni, előbb mégis arról kellene szólnom, hogy ez az első Brexit-regény. A történet ugyanis az Egyesült Királyságban 2016-ban lezajlott népszavazás utáni hónapokban játszódik. Akkor, amikor

„Az egész országban megosztottá vált az ország, itt egy kerítés, ott egy fal, itt egy vonal, amit meghúztak, ott egy vonal, amit átléptek,
egy vonal, amin nem lépsz át itt,
egy vonal, amit jobb, ha nem lépsz át ott….”

A regényben azonban nem csak a tereket teszik átjárhatatlanná a vonalak és a drótkerítések, melyekbe helyenként áramot vezettek. A történet idején a jelen és a múlt között is akkora a törés, mintha falak választanák el egymástól az idősíkokat. Nincs átjárás, nincs folyamatosság, a térrel és az idővel párhuzamosan történik, ami történik. Az alapélmény, hogy megszakad minden kontinuitás a külvilágban és – részben ennek köszönhetően – a főhős életének különböző területein is. A főhős a harminckétéves művészettörténész, Elisabeth. (Hogy keresztneve s-sel van írva, fontos, több ízben szóba kerül. Többek közt a megalázó útlevélcsináltatási procedúránál, ahol az írásmód azonnal – hiszen épp az egymásra gyanakvás ősi szelleme támad fel ezekben az időkben – gyanússá, idegenszerűvé teszi őt, annak ellenére, hogy angol állampolgár.) Elisabeth – úgy tűnik – egyetlen barátja a százegy éves Daniel. A matuzsálemi korú férfi gyerekkora óta ismeri Elisabethet, azóta, hogy szomszédokká váltak. A történet kulcsa a szomszédság-barátság kérdése is – a szomszéd népek közé éket verő hatalmi játszmák toposza és rettentő tapasztalata sem újkeletű. De Daniel és Elisabeth közé nem ver éket az egymás nélkül töltött idő. Szép és különös barátságuk a mindenkori hétköznapok és mindenkori életkörülmények fölé emeli őket. Kapcsolatuk, közösen töltött idejük hasonlóan a mesék és mítoszok hőseihez, kívül helyezi őket a valóságos téren és időn. A történetmesélés ideje akkor kezdődik, amikor Daniel napjai nagy részét már átalussza egy szeretetotthonban. Egyfajta fordított Csipkerózsika-álomban létezik. Álmában élet és halál mezsgyéjén jár, itt éli újra álomszerű, az álom által átírt képekben a múltját. A lebegés állapota ez, határhelyzet, de az egyetlen, ami élhető és igaz. Ahogy Elisabeth is csupán az emlékek felidézésével és a várakozás különböző helyzeteiben olvasott regények terében és idejében képes otthonra lelni. De még anyja is csupán egy régi tévéműsor – a teljes illúzió – felidézésébe menekül a gyűlölködéssel átitatott mindennapok elől. Az álmok, félálmok, emlékek, más-más regényterek izgalmas kollázsszöveget hoznak létre ebben a könyvben, valóságosabb és igazabb valóságot a drótokkal és falakkal szabdalt ország valóságánál. Alapszabály, hogy egy műben a megidézett művek magukkal hozzák az eredeti szövegek egészét. Ali Smith a civilizáció, az európai kultúra alaposzlopait hívja segítségül a gyűlölet káoszában. Regény-kvartettjének szerkezete megidézi Vivaldit, szövege Shakespeare Vihar-ját, Kafka hősének bolyongását A törvény kapujában, Huxley Szép új világát, és nem sorolom tovább – elhisszük talán így is, hogy abba az egyetlenbe kapaszkodik, amibe lehetséges. Mert a szétesés alapélménye elől nincs máshová menekülni. Ha „Széthull minden, mindig is széthullott, szét is fog, ez a dolgok szokása.” Arról a rázkódó platóról, amelyre a regény szereplői kerülnek a népszavazás után, nem lehet lelépni, ahogy életét kockáztatva Daniel bátor anyja, a huszonkét éves Hannah Gluck 1943-ben Nizzában, a halpiac közepén lesétál a német teherautóról. „Olyan hallgatás, gondolta Hannah, mint az a csend, ami a vadon élő állatokat fogja el, ami a madárdallal történik napfogyatkozáskor, amikor olyasmi történik, mint az éjszaka, csak épp a nap közepén.”

Ebből a mérgezett térből csak a képzelet kollázsába lehet belépni, ahol egymás mellé kerülnek az összeillő részletek és felerősítik az igazság életadó árnyalatait. A regény – a kollázsképekhez hasonlóan – rendkívül széles asszociációs mezőt hagy az olvasónak. Nem csupán a széles kulturális bázis – melyeket elsősorban utalásokkal, rövid idézetekkel emel a szövegbe, nem terhelve túl vele a történet főszálát –, hanem a mindenkori befogadó személyes asszociációs lehetőségei miatt is. Elkísérni azokat, akik velünk tartottak, amikor még nem ismertük a világot, akik megismertették velünk az utakat, vagyis az öregek mellett lenni a végén, nem hálás téma, és nagyon könnyű terep az érzelgősségre. De Ali Smith regénye elkerüli ezt a csapdát, Elisabeth és Daniel kapcsolatának mélységét és erejét, kénytelen elválásuk fájdalmát finom eszközökkel, áttétekkel érzékelteti. Daniel egyébként több, mint barát. Tulajdonképpen – bár ez a szó nem hangzik el a szövegben – mesternek kellene nevezni, Elisabeth valószínűleg nem válna azzá, aki lett, ha Daniel nem ismerteti meg vele azokat a szellemi értékeket, melyek egész életében meghatározóak lesznek számára. Például a hosszú évekre elfeledett Pauline Boty művészetét. Először fejből mesél Boty festményeiről a kislánynak, csukott szemmel képzelik maguk elé a dalszövegíró Daniel emlékeiben élő képeket. Mindezt úgy, hogy az olvasó azonnal rohan, hogy kinyissa a gépét, és utánajárjon ennek az egészen fiatalon rákban elhunyt művésznek, az egyetlen női pop art festőművésznek a brit képzőművészetben.

 

 
Pauline Boty: Cím nélkül (Pears Inventor), 1959 körül (akvarell, kollázs)

Forrás: http://www.artnet.com/artists/pauline-boty/untitled-pears-inventor-3Kfm144ifcL0-yZ3KfDAcw2

 

Élettel teli képei, úgy tűnik, nem avulnak, újrafelfedezése óta a legnagyobb galériák vetekednek alkotásaiért, melyek elképesztő összegekért kelnek el. (De ez a jelenség sem új a nap alatt.) A katolikus családban nevelkedett művész apja szigorú tiltása ellenére fogadta el a Wimbledoni Művészeti Iskola ösztöndíját. Munkáin a női létezés örömét demonstrálta, és erősen elutasította a férfidominanciát, azt a férfivilágot, amelyik az élet bizonyos területeiről határozottan kirekeszti a nőket. Nem tudtam elszakadni a képernyőtől, megtaláltam a munkái számára létrehozott oldalt, így tudtam meg, hogy képeinek egy része lappang, sokat csak fényképről ismerünk. Sőt, az is kiderült, hogy elképzelhető, hogy van olyan kollázsa, melyet politikai okból vélhetőleg megsemmisítettek. Az életrajza pedig kész regény. Szomorú regény és rövid, de érdemes megismerkedni vele.

 

Hogy hogyan ér véget az Ősz? Nem árulom el. De azt igen, hogy ahogyan Pauline Boty sem félt hatalmas rózsákat tenni a képeire, úgy Ali Smithnek is volt bátorsága rózsákról írni az utolsó három mondatban. „De vannak rózsák, még mindig vannak rózsák. A nyirkosságban és a hidegben, egy bokron, amelyik mintha bevégezte volna, még most is ott van egy teljesen kinyílt rózsa. És nézd meg a színét.”

 

---

 

Szerkezetek

Philip Glass zenéje és Mathias Énard sivataga

 

„hiszen vehetjük úgy, hogy a zene az átgondolt idő, a körülhatárolt és hangokká alakult idő…”

„a Kelet és a Nyugat soha nem egymástól elválasztva jelenik meg, hogy mindig össze vannak keveredve, jelen van egyik a másikban, és hogy ezeknek a szavaknak – Kelet, Nyugat – nincs több heurisztikai értékük az általuk jelzett, elérhetetlen irányoknál.”

Mathias Énard: Iránytű (Műfordító: Tótfalusi Ágnes)

 

Hónapok óta ugyanazt a cédét hallgatom, ha beülök az autóba. Nem egyszerű monománia ez, valahogy mindig elfelejtem kicserélni, ha mégis eszembe jut, megtorpanok a mozdulatban. Miért cseréljem ki? Szeretem ezt a játékot, soha nem emlékszem, hol fog folytatódni, és Philip Glass zenéje megtanított rá, hogy ne engedjek neki, ne engedjem, hogy magával rántson. A Michael Cunningham regényéből készült Az órák című film – rendező Stephen Daldry – zenéje erős gyakorlat. Jóval erősebb a filmnél. Örülök, hogy hosszú évek teltek el, amióta először láttam a Virginia Woolf öngyilkosságával kezdődő, párhuzamosan három idősíkban zajló, laza szállal összeszőtt történetet. Örülök, mert bár vannak a filmnek erényei – például nagyon szerettem, hogy a Woolfot játszó Nicole Kidman egy egészen új, intellektuálisabb arcát mutatta ebben a szerepben –, mégis túl direkt minden, amiről beszél, túl könnyen adja, amit ad, avval együtt, hogy kiszámíthatóan vágja fejbe a nézőt a drámahalmozással, az öngyilkosságokkal, az azonos neműek csókjaival. Az azonosulások sem nehezek, gyanús, ha minden szereplő helyzetébe – valójában csak egy-egy pillanatába – képes a néző belehelyezkedni. Az órák esetében is több lett volna a kevesebb. Mégis feledhetetlen, valószínűleg Virginia Woolf teszi azzá, a nyomok, amik részben hamisak, de mégis felidézik a valóságos tudatfolyamregényeket, a Mrs. Dalloway atmoszféráját, az írónő valódi sorsát.

 

 

A vizuális és epikus élmény halványul, a film zenéje nem. A zene ebben az esetben egészen leválik a történetről, jóval több, mint zenei aláfestés. Apropója nélkül érvényes mű. Címe azonban – nem tud más lenni, mint a regényé, a regényből készült filmé – Az órák továbbra is, és számomra ez a zene a különbözőképp múló, lassabb vagy rohanásban telő időt méri, áthangol, ha nem vagyok résen, megváltoztatja a vérkeringésem, a szívdobogásom. Volt néhány hónap pár évvel ezelőtt, amikor egész depresszióssá tett, ha nem figyeltem eléggé. A zenénél nagyobb kerítő kevés akad. Az pedig, hogy a végtelenített zene melyik darabját vágja ki a hallgatása ideje, pusztán azon a véletlenszerű időn múlik, hogy a távolságtól és a forgalomtól függően mennyi ideig tart az út, amit éppen megteszek. Ráadásul csak lehalkítani tudom, mert egy ideje elromlott a cédélejátszó kikapcsológombja a kocsiban.

Az idő és a tér, amiről írni akartam, arról, hogy olyan könnyű elveszni mind a két kiterjedésben. Az idő, amiben élünk, nem hiszem, hogy könnyebb vagy nehezebb bármelyik másik időnél a történelemben, tájékozódni benne mégsem egyszerű. Ráadásul annyira megszoktuk a szerkezetek biztonságát. Órák, iránytűk, tájolók, GPS-ek megbízható adatai mérik lépéseinket, a távolságot, a sebességet, a hőmérsékletet, a páratartalmat, a vérnyomásunkat és bármi mást. Hozzászoktunk a tér és idő mérhetőségének biztonságához. A megmérhetőség, az irányok egzaktságának bűvöletében élünk jó ideje, halálos rémülettel tör ránk, ha vissza kell jutnunk valamiért az iránytalanba és mérhetetlenbe.

Egyik nap feltűnt, hogy a belső időt megfogalmazó zene hallgatása mellett az újraolvasásra elővett Mathias Énard-regénynek is egy szerkezet neve, az Iránytű a címe. A Goncourt-díjas szerző 2018-ban megjelent regényének fogadtatása nem egynemű. Én szeretem. A kultúrtörténeti izgalmakkal is járó tudatfolyam- vagy utaztatóregény narrátora az orientalista zenetörténész, Franz Ritter, aki az Ezeregyéjszaka szultánjához hasonlóan inszomniában szenved. A történetek, amiket halálos betegen, önmaga Seherezádájaként egyetlen álmatlan éjszaka alatt újramesél magának, a nagy élő és holt városok – Aleppo, Isztambul, Palmyra, Damaszkusz és Bécs tereiben játszódnak. Saját utazásainak és meg nem élt életének, a Sarah-val be nem teljesült szerelemnek az átgondolása ez, egy irány nélküli sorsnak, melynek kulcsmondata is éppen az iránynélküliség. A városokon kívül van még egy helyszíne a regénynek. A sivatag. Jól működő, öreg toposz. A régi civilizációkat maga alá temető homok, a semmivé válás, a téren kívüliség szinonimája. Ahová időnként minden lélek megérkezik, akarva vagy akaratlan. Még Jézus is negyven napig böjtölt a pusztában. Vannak idők, amikor távol kell tartanunk magunkat az áldásoktól, ételtől, italtól, kultúrától, emberi érintéstől. A tájékozódástól időben és térben. Van, ami csak így tudható meg. Például, az, hogy szinte lényegtelen, hol vagyunk. Az irányok csupán vágyakozások, relatívak és változékonyak. Erről is szól ez a regény. Ahogy a filozófiában és matematikában jártas zeneszerző, Philip Glass zenéje is. A Baltimore-ban, ukrán zsidó bevándorlócsaládban született Glass valószínűleg sejtjeiben ismeri a külső irányvesztettség frekvenciáit. Dallamai a belső koordináták biztonságáról, a szerkezetek nélkül is irányt találó egyensúlyáról árulkodnak. Az átgondolt, zenévé alakuló térről és időről. Ahogy Mathias Énard regényének főhőse számára is. Az olvasó pedig a szöveg struktúráján keresztül élheti át a sivatag némaságából, az iránytű nélküli, időmérő szerkezet nélküli távollétből kialakuló felismerést: a biztonság nem az idő és a tér mérhetőségéből fakad.

 

---

 

Čókolom! Egy utcából valók volnánk

 

„Nem tudtam elképzelni, hogy olyan helyen laknék, ahol nincs vasút.
Télen be voltak párásodva az ablakok. Nekidőltem a folyosón az ajtó üvegének; vicces volt, ahogy szegén, meggyötört fejem fel-alá zöttyent. Minden áldott reggel.

– Hol voltál?
– Mit csináltál?
– Hány óra?

A bolgárok bolgárul, a magyarok magyarul. Értettem mindegyiket.”

Veronika Šikulová Menettérti című családregényéről (Műfordító: Mészáros Tünde) és Sibylle Baier dalairól a hangját is beleértve

 

Vannak könyvek, amiket egy nap alatt lenyelek, inkább nem alszom, falom a lapokat, mint egy éhező. De vannak olyanok is, amiket nem akarok befejezni, húzom, lassítom, mesterkedem – közbeékelek az olvasásba egy másik könyvet –, hogy ne múljon még el a hang, amivel este elalszom. Ilyen könyv volt az elmúlt hetekben Veronika Šikulová kortárs szlovák írónő regénye, a Menettérti. A cím, a műfordító, Mészáros Tünde leleménye, a szlovák nyelven 2011-ben megjelent kötet eredeti címe Miesta v sieti (Helyek a hálóban). Nem tudom, mi előzte meg a döntést – Az eredeti talán Pilinszky-áthallásos lett volna? – , de az biztos, hogy hívogató az utazás, az oda- és visszaút ígérete.

 

Magyar nyelven sem friss könyv már a Menettérti, 2014-ben jelent meg a L’Harmattan gondozásában, hozzám valahogy csak ezen a nyáron jutott el. Akkor, amikor már tudtam, hogy hamarosan útra kelek. Soha jobb útravalót, a visszatérés záloga ugyan nem egy szomszédos ország velem egyidős regényírójának bőröndbe csomagolt kötete, de jó ómen. Ráadásul nem csupán az utazás rímelt a könyv és a rám váró hónapok között. Nyomaszt a lassan egy éve félbehagyott kézirat is, a családi szálakat bogozó, de mégsem családregény Gombosdoboz folytatása. Abban bízom, hogy tavasszal újra keletkezik annyi egybefüggő, nem szétdarabolt idő, hogy folytathassam. Addig kíváncsian olvasom, mit kezd a ma egyre szélesebb körben művelt műfajjal Veronika Šikulová. (Mert nem csak egyszerű kordivatról van szó, hanem szabályos családtörténetírási szenvedélyről. Terápiás célú vagy a történettudományt segítő személyes emlékezések tömege jelenik meg nap mint nap, a cél nem csupán szépirodalmi művek létrehozása. Többgenerációs traumák oldása zajlik egyéni és a társadalmi méretben, és azt hiszem, hogy ez az áradás valóban hozzájárul a gubancok lassú és nem fájdalommentes kibogozásához. Csak legyen türelmünk mindennek azelőtt a végére járni, hogy a gubancok újabb traumákat indukáljanak.)

A szlovák szerző regényének már a struktúrája is izgalmas – három nő: Jolana, a nagymama, Alica, az anya és lánya, Verona (azaz maga a szerző) váltakozó narrációja meséli el a huszadik századi Szlovákia magyarlakta vidékén élő vasutascsaládjának történetét. Illetve nyilván nem csak azt. A három különböző karakteres hang és elbeszélői stílus önmagában is sokat elárul az idők, az értékek, a prioritások alakulásáról, az ép ésszel egészen fel nem dolgozható XX. századról, a női szerepek alakulásáról. És arról is, hogy a szerepváltozások radikális változása ellenére a  női minták legmélyebb rétege mérgező, fojtogató, és hogy az ezektől való teljes megszabadulás a legnehezebb, szinte lehetetlen. A felszínen élt valóságos élet – az elvileg önálló, felnőtt, értelmiségi nőé – és mélyminták összedolgozhatatlan kontrasztja, a kettő közti belső hasadás Verona elbeszélésmódjában érezhető leginkább, a már-már zavaróan csapongó, központozás nélkül özönlő oldalak egyfelől próbára teszik az olvasót, másfelől olvasástechnikai eszközökkel érzékeltetik, mennyire nehéz fogódzót találni, megkapaszkodni az áthidalhatatlan távolságot jelentő jelenbe nyúló múlt értékei és a mindennapok valamiért újra és újra diszharmonikussá váló családi és társadalmi viszonyai között.

A Menettérti olvasását mégsem emiatt húztam addig, ameddig csak lehetett. Hogy maradjon még néhány fejezet a következő estékre is. Hanem azért, mert ez a könyv egy nyelvi csoda. Hódolat a fordítónak, mert azt hiszem, nem lehetett egyszerű feladat a kétnyelvű, a kétnyelvűség morzsáit a határok – többszöri – megváltozása után is őrző Cseklészen zajló történet szövegének átültetése. El sem tudom képzelni. A szlovákról magyarra fordított szövegbe csempészni a szlovákosodott magyar szavakat úgy, hogy megőrizzék magyar ÉS szlovák jellegüket is, éppígy a szövegbe ágyazott szent dalok, mondókák, káromkodások kevert nyelvét visszaadni – bravúr. Ahogy nad’mama és Böžke, a čókolom és a hüle, Mari šüteményreceptje, a zoknička, ahogy bravúr a kristušátnekyt!

Hogy a XX. és XXI. század minden rendet és mindenki életét felforgató történelme mellett, hogy annak ellenére és azon kívül mégis létezik valami, ami miatt az ide-oda zötyögő vonatok utasai szót értenek egymással, pontosabban értik egymást, párhuzamosan a regény azonos tapasztalatával az egyik legszebb tapasztalásom a mindennapos valóságban is, most hogy ennyire távol vagyok az otthonomtól. Vagyunk itt többen, sokan magyarok, szlovákok, románok, lengyelek, csehek, ahogy tavaly ősszel Krakkóban is többen éltünk egy fedél alatt ezekből az országokból. Békében. Egymást ismerve, egymás nyelvén törve köszönömöt és jó estét, felidézve galuskát, baracklekvárt, rakott krumplit és slivovicát. Mosolyogva, bajban segítve, csak mintha egy utcából valók volnánk. Egy utcából valók volnánk.

Ezeken a hosszúra nyúló estéken, mire eljutok az ágyig és az olvasásig, még egy nő hangját hallom mostanában Jolana, Alica és Verona hangján kívül. Otthonos hang, a német származású Sibylle Baier énekhangja. Kevesen ismerik őt, pár évvel ezelőtt akadtam rá véletlenül, azóta minden évben van egy periódus, hogy esténként ezt a tiszta, tisztánlátó szomorúsággal szóló énekesnőt hallgatom.

 

 
(A hivatalos weboldal, érdemes ezen hallgatni a dalokat, sokkal tisztább a hangzás, mint más oldalakon: https://sibyllebaier.com/music/)

 

Sibylle egészen fiatalon, az 1970-es években írta a dalait, de nagyobb figyelmet csak az után kapott, hogy 2006-ban megjelent a Color Green című album, amit harminc évvel azok születése után az énekesnő fia állított össze az eredeti, 1970-73 között készült felvételekből.

Ez a dal a közelből szól, ismerős hang, énekelhetné Verona is a szomszédban, ha jól sejtem, nem volna ellenére:

 

it′s the end
friend of mine
it′s the end
friend of mine

time is over
where we could simply say "I love you"
now you′ve opened the door
leave my crying
trying to embrace you again
trying to face this damn situation
man I can′t

it′s the end
friend of mine
it′s the end
friend of mine

dear friend I cannot tell the reasons why
we started well, good time
give me some wine when you open the door
you seem hurt, do try to say a word to me
what on earth could really go wrong with you and me

yet, it′s the end
friend of mine
it′s the end
sweet friend of mine
time seems to be over
where we could simply say "I love you"
now you′ve opened the door
I feel cold
why can′t I hold you in my arms?
told you that life is short but love is old

it′s the end
friend of mine
it′s the end
sweet friend

 

---

 

Ponyva, botrány, eső

 

A Where did you sleep last night Kurt Cobain-féle előadásáról, Arany János Ágnes asszony című balladájáról, de főleg esőmosta tájról, ahogy a címben olvasható

 

Három hétig esett, aztán elállt. De szürke és hideg maradt az ég itt az Ardennek déli nyúlványai között. Kurt Cobaint hallgatom, Where did you seep last night, megunhatatlan a hangja, bárhányszor ismétli a kérdést, a választ. Betöltöm újra és újra és újra, kint varjak gyűlnek a szomszéd ház lapostetején. Illenek az unplugged gitárpengetéshez, az évszakhoz, a világból áradó rossz hírekhez, kormosak, mint ez a balladaszerű amerikai népdal. Karmol a hangjuk, mint a szél, ha kimegyek a teraszra. Mint a fenyvesben.

 

My girl, my girl, don′t lie to me
Tell me where did you sleep last night
In the pines, in the pines
Where the sun don′t ever shine
I would shiver the whole night through

My girl, my girl, where will you go
I′m going where the cold wind blows
In the pines, in the pines
Where the sun don′t ever shine
I would shiver the whole night through

Az őszi borzongás jó ismerős, és ez így együtt – eső, varjak, rossz hírek, where did you sleep last night – oda vezet, hogy nem tudom kiverni a fejemből a dalt, akkor is szól, ha nem szól, ha ülök csöndben, ha nézem út közben a tájat. Egy ideje rájöttem, hogy bármikor tudok zenét hallgatni fejben, csak berakom Chopint vagy az Órák filmzenéjét – persze azért jobb, ha tényleg szól. De ezt most nem a dallam miatt hallgatom, a szöveg is beakadt, és mindaz, ami a Nirvana együttesről eszembe jut. Az első tanítványaim, a kínos helyzet, amikor épp akkor kapcsolom fel a termükben a villanyt zárórakor az iskolai bulin – náluk néhány évvel idősebb, zöldfülű felügyelőtanárként –, amikor Kurt Cobain a dal tetőpontján belesikít a mikrofonba. Ahogy csalódottan, dühösen és szánakozva néznek rám, mert ezt épp tőlem nem várták, zavartam visszakapcsolom, legyen gyorsan újra sötét, ne romoljon el, ami már elromlott, hallgassák meg újra, hallgatom én is a folyosón ácsorogva, elefánt a porcelánboltban. Hideg neonfényekkel világítottam a katarzisukba.

Egyébként ez az a sikoly, amiért az énekest a kritika akkoriban széltében-hosszában dicsérte. A XIX. századi amerikai népdalnak – Where did you sleep last night, vagy más címváltozataiban az In the Pines, illetve My Girl –, amit 1925-ben rögzítettek először fonográfra,  számos változata és feldolgozása közül talán ez a bizonyos, amit most rongyosra hallgatok, az 1993-as MTV Unplugged előadása vált a legismertebbé, ennek sikerült olyan esszenciális tömörséggel egyesítenie annyi tipikus és mégis mindennapi történetet, a tragédia botrányát – eltűnt férj, levágott fej, fenyvesben menedéket kereső lány –, ami bármikor hangozzék el azóta is az időben, megborzongatja a hallgatót. Különös, hogy egy-egy történet, dallam vagy szöveg akár századokig él, éldegél, variálódik, nem felejtődik, de nem is lesz visszahangos, aztán eljön a pillanat, amikor egy alkotó kezében felvilágít, újjászületik és feledhetetlenné válik. A sűrítés képessége ritka adomány, és erre nem csak a szöveg képes, sőt, a szöveg magában töredékes, az elmondás, a kimondás akusztikus tette kell hozzá, az igric is, a mindenkori megszakításokkal, a hallgatásokkal és elhallgatásokkal, a gyorsítások, elhalkulások, felkiáltások ritmusával.

 

 
Kurt Cobain az MTV Unplugged előadásán 1993-ban

 

Az erőszak és a halál unalomig ismert drámáját csak a tehetség képes megmutatni – igen, mutatni, teljes testével, nem csak a mondással, nem a szöveggel, a dallammal, de a tekintetével, a lélegzetével, a fejtartásával, úgy, hogy minden sejtjével maga válik a történetté, a külső és belső botránnyá, hogy kirázza a hallgatót a hideg, míg minden érzékszervével befogadva velejéig átéli az iszonyatot, a botrányt.

Pedig a népballadák tárgya épp annyi, mint a bulvársajtóban naponta megjelenő bűnügyi tudósításoké. Mégsem. A tények, az adatok hiánya, hogy csak a rettenetes esemény csupasz váza marad, esetleg egy bárkié lehetne tulajdonnévvel hitelesítve, érvényessé teszi a skandalumot az idő bármelyik pontján.

Napokig járt a fejemben a dal, aztán keresgéltem rokonát a magyar népballadák közt, mert innen is ismerős, végigbogarászom a magyar népballadatárat, hiába. A strófaszerkezet egész más. Tudhattam volna, tudtam is, de reménykedtem, hátha találok nem négysorost, próbálgatom a szövegeket más intonációval a dallamra énekelni, hiába. Beletörődöm, különben is, mivel szórom az időt, bosszankodom. Aztán mégis visszatérek a ponyvaballadákhoz, a férjgyilkos asszony nem gyakori motívum a magyar balladakincsben, de akad. Ismertté persze Arany tette Ágnes asszony balladájával, közelebb lépve a bűnébe háborodó asszonyhoz, a bírákhoz, belépve a börtönajtón, Ágnessel együtt kémlelve a szűken mért napvilágra. Ő látta meg a ronggyá foszlott lepedőt is a folyton folyó patakban álló, megőszült Ágnes csontos, ráncos kezében. És tett még valamit, ötsoros strófákkal írta át az alább olvasható, forrásnak tekinthető Sára asszony című, hagyományosan négysoros versszakokból álló népballadát. Kipróbálom, nem elsőre, de működik. El lehet énekelni a Where did you sleep last night Nirvana-féle dallamára. Különös öröm.

 

 
Az Ágnes asszony kézirata

 

Sára asszony

(A férj-gyilkos asszony)

 

– Mit mosogat Sára néném a kúton?
– Az uram ágylepedőjit, azt mosom;
Beleejtettem a ruca víribe,
Ki kell mosni a hónapi ünnepre.

– De sok víre vót annak a rucának,
Talán még több, amennyi az urának!
– Pedig én csak rucavírbe ejtettem,
A hónapi ünnepre dörzsölgetem.

– Sára néni, hát az ura merre van,
Tán a rucát koppasztja a konyhában?
– Favágni ment öccsivel az erdőbe,
Én meg jöttem tisztálni az ünnepre. –

Sára asszony tömlöcbe is azt hajtja:
Adják oda lepedőjit, hagy mossa,
Beleejtette a ruca víribe,
Ki kell mosni a hónapi ünnepre.

 

(Kodály Zoltán Arany szülőhelyén, Nagyszalontán 1923-ban jegyezte le az Ágnes asszony forrásszövegének tekinthető népballadát dallamával együtt.)

 

Fáj, hogy Sára is a mosás kényszeres rítusával bűnhődik, fáj az újraolvasott Ágnes visszafordíthatatlan bűne is, fáj, ahogy a fenyvesbe menekült lányé.

A névtelen és nagynevű igricek pedig mossák a bűnt mióta, adják tovább a stafétát, segítenek átélni, távolabbról nézni, hallgatni, megérteni a botrányt, a napi ponyvához adnak erőt, kint pedig újra gyűlnek a felhők, feketék, megteltek, mindjárt esik újra.

Szürke, hideg az ég, mossa, mossa a földet. Irgalom atyja, ne hagyj el.

 

 

A Kurt Cobainról készült kép forrása: http://images4.fanpop.com/image/photos/18900000/Nirvana-MTV-Unplugged-in-NY-Concert-nirvana-18953419-1067-800.jpg

 

---

 

Kígyóhaj és elefántfül

–  a roncsok szépségéről –

 

Isabell Langers-Stübig roncsszobrai, Selyem Zsuzsa Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötete (Jelenkor, 2020), Égi Marcell és Lenzsér-Mezei Kata ékszerei

 

„És akkor mindenki fölszedett valamit a földről, és halkan, hangokat keresgélve, dobolni kezdett.”         

Selyem Zsuzsa: Szinte végtelen

 

Már két hete, hogy váratlanul megláttam a rozsdás Medúzát. Tettem egy nagyobb sétát az ismeretlen városban, hogy mégse legyen annyira az. Hogy barátkozzam az utakkal, az Alzett partján sorakozó házakkal, a föléjük meredő sziklákkal, hogy átkeljek a számtalan keskeny hídon. Egy, a folyó egyik hídja mellett szélesedő téren utcakiállításra érkeztem. A járvány miatt rég nem volt részem hasonlóban. Sátrak, felállított képrámák, vásári hangulat, térzene. Két középkorú fickó a Nirvana számait játszotta sorban, meglepően jól. Egy textilkézművestől vásároltam magamnak egy újabb vidám vászonmaszkot – a felborult világ szimbólumaként. Talán már nem is groteszk mindez, gondoltam. Permanensen együtt élünk a katasztrófával, és próbáljuk tartani a normalitás sáncait a végsőkig. Hiszen lehet sétálni, és itt van ez a kis hétvégi fesztivál. A kígyófejű, haragvó Medúza sem változtatott kővé, és a roncsokból, elrozsdásodott csövekből és biciklialkatrészekből dolgozó művész, Isabell Langers-Stübig nem vágta le a fejét. A találkozás örömmel töltött el. Szeretem a mitológiának ezt az igazságtalan sorsú hősnőjét. Történetét sokféleképpen mesélik, Hésziodosz azt írja, Poszeidón hált vele, más mítoszváltozat szerint Pallasz Athéné büntetése, hogy a szépséges ifjú lány ijesztően rúttá vált, szörnyű pillantása pedig kővé változtat mindenkit, aki ránéz. Megunhatatlan számomra a görög mítoszok emberismerete, máig érvényes pszichológiai igazsága. Az egyedül halandó, roncsolt lelkű Medúza tekintetét a fájdalom változtatja meg.

(A kortárs szobrászművész, az argentin-olasz Luciano Garbati annyira nem tudott megbékélni Medúza sorsának igazságtalanságával, hogy olyan szobrot készített róla, melyen ő tartja kezében Perszeusz levágott fejét.

(Erről bővebben lehet és érdekes olvasni itt:

https://hvg.hu/kultura/20190110_A_Meduzaszobor_ami_gyogyitja_a_noket )

 

 

 

Hogy a roncsok, a szemétre került, semmirenemjó tárgyak új életre kelhetnek a műalkotásban, nem mai gondolat, már a klasszikus avantgarde felfedezi a rozsdás vasak művészetét. A különböző, egymáshoz tradicionálisan nem illő, nemes és hétköznapi anyagok találkozásával, társításával kísérletezés  valamivel újabb keletű, különösen az iparművészet kedveli ezeket az üzeneteket.

A két ékszerművész, Égi Marcell és Lenzsér-Mezei Katalin csupán néhány napig nyitva tartó kiállítását szeptember 18-án a Három Hét Galériában Bakó Botond nyitotta meg. Évekkel ezelőtt ismerkedtem meg vele, a Vadonleső program szenvedélyes szervezőjeként kortárs költőket kért fel, hogy segítsünk pusztulást a művészet erejével fékezni, a veszélyben lévő hazai kisemlősökre a költészet erejével irányítsunk figyelmet. Szerethető és tényszerűen idealista gondolat. Most a Lépték című kiállítás megnyitója előtt keresett fel, mert szerette volna, ha felolvasok egy verset az alkalmon, olyat, ami rokonságban áll azzal, ami ezekben az ékszertárgyakban megtestesülől. Lenzsér-Mezei Kata szimbolikus, már-már szakrális ékszerei, a viselhető és viselhetetlen határán állnak, de ez a határ, bármilyen keskeny, erőt sugároz, méltóságot ad, épp azt, amire meglehetős szükségünk van az alig elviselhető, közhelyekkel teli világban. Megdöbbentő anyagpárosításai – nekem legtöbbet egy betonból és igazgyöngyből készült nyakék árul el mindarról, amit a művész képvisel – segítenek a bennünk élő sztereotip minősítések lebontásában. Segítenek új tekintettel, a kisgyerekével nézni mindenféle, a leghétköznapibb matériára is. Égi Marcell futurisztikus és minimalista tárgyai is – miközben egyfelől kapcsolódnak a puritán hagyományhoz – másképp közelítenek az anyaghoz, mint ahogy azt megszoktuk. A műanyag és az ezüst például együtt meghökkent, és arra kényszeríti a szemlélőt, hogy átgondoljuk az egyedi, a ritka és a sorozatgyártható anyagokhoz való viszonyunkat. Sőt. Hogy átgondoljuk, van-e egyedi egyáltalán. Vagy az egyediség is sorozatgyártott csupán?

Tehát Bakó Botond megkért, hogy keressek egy verset, amit helyettem felolvashat. Két verset találtam, mindkettő alapképe az elmúlt vagy az épp múló civilizáció, a pusztulással, a romokkal szinkronban megjelenő kísérlet az új civilizáció megteremtésére. Az egyik (Akol után kutat https://www.holmi.org/2009/08/molnar-krisztina-rita-akol-utan-kutat ) váratlanul – épp most! – összetalálkozott Selyem Zsuzsa Az első világvége, amit együtt töltöttünk című, nyáron megjelent novelláskötetének záróképével.

 

 

A könyvről azóta szerettem volna írni, hogy először elolvastam. Amit nem tanácsos együltő helyben. Mikro- és makrovilágok járják végüket – a haláltáncot – mind a tizenöt történetben, muszáj köztük levegőt venni. A szürreálisnak tűnő léthelyzetek attól annyira fojtogatók, hogy többnyire egyáltalán nem szürreálisak, tökéletesen a valóságban gyökereznek. A határhelyzetek, amibe a szereplők kerülnek – háború, menekülés, szexuális abúzus, anyagi vagy lelki nyomorúság – szinte mindennapiak. A négy ciklusba rendezett szövegek narrációja nem azonos, gyakran egyetlen szövegen belül is változik az elbeszélő. A felhők földi barátai mesélője egy elefánt – „Szörnyű fülekkel legyezem magam”, jut eszembe olvasás közben a József Attila verssor –, aki borjúkorától foglalja össze a rabságig tartó élettörténetét. Az állatmese allegorikusságát a novella első bekezdésének emberi hangja és utolsó bekezdésének megváltozó tónusa jelzi meglehetősen erőteljes iróniával. „Biztosan tudjátok, amilyen kulturáltak vagytok, hogy mi, elefántok együtt élünk anyáinkkal, nővéreinkkel, nénikéinkkel, egy ideig kisöcséinkkel, és jól megértjük egymást szagokból, hangokból, érintésekből. És jól megértjük egymást más csapatokkal is, messziről halljuk, ha jönnek, megdumáljuk, hogy ha ti ezen az úton mentek, mi amazon, mindenkinek jut elég fű, fakéreg, marakuja.”

A kötet egyik legfontosabb írás számomra a Hangyák boldogsága lett. A lengyel emigráns családban született, tehetséges matematikusnak induló anarchista terrorista, Ted Kaczynski, a tizenhatévesen pszichológiai kísérletben megnyomorított, gyilkossá váló zseni története XX. századi Medúza-történet. A sorsát közelről vizsgáló, erős intuícióval feldolgozó szövegben egy rigó, a Nagy Nyúlapa és a – nyulakra vadászó –  főhős, végül egy hangya váltakozva mondják a történetet, a tartalmon túl a szöveg ritmusa, a  perspektívaváltás is hátborzongató erejű.

A kötet utolsó novellája a Szinte végtelen. Záróképében félrecsúszott egzisztenciájú alakok tisztítják a világvégi tájat, szemetet szednek egy fesztivál után. Este tüzet raknak, körbeülik. Reményteli zárókép, az emberi együttlét ősi formája akkor válik vigasztálóvá, amikor az alkalmilag összeverődött társaság, „halkan, hangokat keresgélve, dobolni kezdett.”

Mert a világvégék valahogy mindig újrateremtik a legalapvetőbb rítusokat.

 

---

 

Valami lényeg

 

Tompa Andrea Haza című regényéről, Szlukovényi Katalin Álomkonyha című verseskötetéről és egy rendhagyó könyvbemutatóról

 

 

 

Egy gangon zajlott a nyár első háromdimenziós irodalmi eseménye. Egy gangon, ami számomra otthonos tér, annak ellenére, hogy lassan húsz éve nem gangos házban élek. De a gang – hivatalos nevén függőfolyosó – jelen maradt az életemben, rokonaim, barátaim jórésze ugyanis továbbra is a századfordulón épült gangos házakban lakik Budapesten. A szülővárosomban, ahol nem csak én születtem, de a szüleim és részben már a nagyszüleim is. Hogy miért érdekes a gang – korlátján száradó ruhák és ládában virágok, cikornyás mintájú cementlapjain biciklik és felmosóvödrök, a lakásajtók előtt lábtörlőn napozó macskák –, hogy hogyan kerül ide a szülővárosom?

Mert a két kötet, melynek bemutatója nyár elején zajlott, a haza, az otthon kérdését járja körül. Szlukovényi Katalin Álomkonyha című verseskötete és Tompa Andrea új regénye, a Haza (Jelenkor, 2020) megjelenése egy időszakra esett, és a világjárvány miatt elmaradt tavaszi és könyvheti bemutatók helyett végül június 23-án, az Erzsébetváros egyik legszebb eklektikus-szecessziós épületében, a művelődési házként működő, de homlokzatán az építtető Székesfővárosi Czipész Ipartestület nevét viselő Wesselényi 17-ben találkozott először a közönséggel. Vagyis velünk, akik – az alkotókkal együtt – valószínűleg életünkben először vettünk részt hasonló eseményen. A gangon trécselni, pogácsareceptet cserélni szokás, régebben újságpapírba csomagolt pénzt ledobni karácsony körül az udvarba betérő kintornásnak vagy hegedűsnek. A művészet tehát nem idegen a gangtól, de Fisli Évának, az alábbi fotó készítőjének mégis igaza lehet abban, hogy az esemény feltétlenül kortörténeti, ha úgy tetszik kórtörténeti jelentőségű, és a járvány nélkül bizonyára nem kerül sor rá, hogy egymás mögött ülve szép rendben és maszkban hallgassuk a két szerzőt.

 

 

 

És akkor a könyvekről – a könyvheti kincs ugyanis idén ez a két sűrű kötet lett. Annyira sűrű mindkettő, hogy egy hónappal később írok róluk, mint szerettem volna. Hosszabban kellett időznöm velük. És hozzátéve, hogy egy tárca korlátozott terjedelme nem alkalmas rá, hogy megfelelő mélységben beszéljek mindarról, amit a két kötetről gondolok. Sokat jelentett mind a két könyv, bár líra és – ez a minden epizódjában példázatszerű – nagyepika nyilván másféle gravitációval hat. Nem szeretnék erőltetett párhuzamokra sem rávilágítani, az viszont bizonyos, hogy a két alkotó attitűdje, az illúzióktól való folyamatos és következetes szabadulás feltétlenül rokonságban áll. Annak ellenére fontos motívum ez, hogy valójában  Szlukovényi Katalin költészete és Tompa Andrea prózája sem jut el a teljes pragmatizmusig, és hogy szerencsére mindkettő mentes a cinizmus csapdáitól. Másképp jutnak a felismerésig, amit a Haza narrátora az öreg és beteg Festőről elmélkedve így fogalmaz: „Akkor mégsem lehet cinikus. Vagy nem lehet nosztalgikus. Ez a két vad széttépné egymást.” A cinizmus és a nosztalgia – Tompa Andrea metaforájával a két vad – ikertestvérek, a védekezés Janus-arcai, nem könnyen engedik át a valóság kapuján az érkezőt. A hazakeresés könnyű és olcsó terep mindkettőnek, a hazátlanság és a hazaszeretet érzelgős vagy kiábrándult szólamai szimpla megoldások a valódi, életet termő tér megtalálása helyett.

Ami a Haza oldalain megtalálható, valahol ott, ahol a Fiú biztonságra lel, és ahol „A szülők megígérik, hogy akkor megpróbálják feldobni a Holdra. A nagy régi plédben, amelyben valaha egy távoli országból ismeretlen ősöket ábrázoló családi festmények érkeztek, vám nélkül átcsempészve határokon, a gyermek középre fekszik, a szülők a pléd négy sarkát megragadják, és szorosan tartva magasra lendítik. A Fiú nem nevet, hanem várja az érkezést.”

Mert ha evidenciának tűnik is, hogy a hazátlanság halál, mert az elvágott, elszáradt gyökerek nem adnak több táplálékot, vannak másféle alapigazságok. Például a csoda. Amikor egész más történik, mint amire számítottunk.

„A parttól nem messze egy horgász egy csónakból lékben horgászik. Talán azért ül csónakban, hogy ha beszakadna a jég, fennmaradjon, mert a jég már kétes szilárdságú. Olyan, mintha régről ottmaradt volna, és köréfagyott a víz. A horgász könnyedén húzza ki a zsineget, a horgon egy kisebb hal küzd az életéért. Leemeli a horogról, állát felemelve megvizsgálja, hunyorog, mint egy vakond.

– A ты живи – mondja neki hangosan. Majd visszadobja a lékbe.”

Az életbenmaradás, a túlélés olyan élmény, amely az otthonratalálás egészen tágas definíciójáig juttat el. Hosszú út vezet ideáig, idegen tájakon, szokásokon és nyelveken át,  szabadulni a fájdalmas részletektől, a fantomvidékektől nem egyszerű feladat. A mélyebb szakadékokon a nem tökéletesen beszélt nyelven megszólalás is átsegít  – ó, hogy ismerem ezt, imádkozni árnyalatok nélkül, a legegyszerűbb szavakig, a lényegig eljutni néha csak így lehet, nem az anyanyelven, aminek minden rezdülését ismeri a beszélő –, és megtanít arra is, hogy lehet a visszatérés vonzásán és taszításán kívül maradni. Az életben, a létezésben lelni hazára nagy munka, de végtelen szabadság.

Tudja ezt Szlukovényi Katalin is, akinek legújabb kötete címe mosolyra fakaszt. Az Álomkonyha lakberendezési áruház katalógusának műszava, és ettől máris ott a láthatatlan idézőjel a szó előtt és után, máris hiábavaló, művi életképekbe való vágyódásaink ismert terébe vezet. A versek játékossága és derűje ezeket  hiábavalóságokat járja körbe-körbe, míg ki nem derül, hogy szó sincs hiábavalóságról. Észrevétlenül szép sorban valóra válnak az álmok, csakhogy megvalósulásuk során elvesztik álomszerűségüket. Társ, munkahely, lakás – apró-cseprő napi dolgok, városi tájak, munkahelyi liftek, egy leszakadni kész fregoli képei sorakoznak a versekben, míg váratlanul minden kép kitágul, érvénye egyetemes lesz, és megborzongatja az olvasót. Humora, finom iróniája ellenére nem fájdalommentes kötet az Álomkonyha, a belátás bölcsessége nem a megnyugvásról, inkább a bánat mélységéről ad pontos képet. Ahogy a Tűzfal című vers függönye mögötti poros árny.

 

Egyértelműen tűzfal, a szomszéd fal is az:
egyszerre építették, ugyanaz a ház,
ugyanaz a tégla, ugyanaz az égtáj,
ugyanarra a sivár udvarra néz mind a kettő,
mi más lehetne. Erre mégis vágtak ablakot.
Standard méretű, csukott nyílászáró,
függönye is van: a sápadt csipke mögött
diszkréten félig elhúzott fakónarancs.
Ragyogó, októberi dél, halad a nap
a horizonton, évszakok vonulnak,
nyüzsgő alakok az utcán, de a függöny
mögött senki se jár, csupán a nippek
üres szeme nézi a valaha
félbemaradt mozdulat poros árnyát.

 

---

 

Állandóan jelen

Esterházy Péterre emlékezve

 

 

 

„Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.”
Márk, 1, 22

 

„Sose hiába, de mindig, így vagyok Isten nevével. Sose hiába. Reggel a Kisjézushoz, aztán a Krisztushoz a kereszten, így telik a nap, napnyugtakor a nagy Istenhez, lefekvés előtt megint az ezüstös képhez. Ez egy ima, ugyanaz az ima. Egy ima van.”
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – 22.

 

 

 

Amikor Esterházy Péter 1981. december 10-én nekilát, hogy lemásolja Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, az író hetvenedik születésnapjára, és 1982. március idusáig másol, híresen különleges gesztust tesz az idősebb pályatárs felé. Fiúi gesztus, fiútól apához illő. A tisztelet és – a másolás révén – a megsemmisítés egyszerre történik, a tisztelet lerovása szó szerint egymásra rótt sorokkal teszi olvashatatlan, enigmatikus képpé az eredeti szöveget. És ezzel képpé, idollá, kódolt ikonná az alkotót magát is. Az apák persze enigmatikusak. Ahogy az Isten.

Esterházy Péter évtizedekkel később nekilát, hogy megírja Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – című regényét. Látszólag és valóságosan a családtörténet újabb átiratát. Már a címből nyilvánvaló, hogy nem csak saját, korábbi szövegei újraírása, nem csupán a család ötvenes években történő kitelepítéstörténetének újabb perspektívából való elmondása történik meg majd ebben a szövegben. A Márk-változat – amit azóta, hogy  az életmű visszavonhatatlanul lezárult, valahogy Esterházy Péter utolsó írásának tekintek, hiába olvastam fájdalommal és szeretettel a Hasnyámirigynaplót, hiába fogadtam érdeklődve a Szüts Miklós festőművész akvarelljeihez készült A bűnös című munkáját –, a Márk-változat tehát szakrális szöveg újra-, át- és felülírására vállalkozik.

Most megtorpanok, kérdőjel. A szöveg szakrális. Az írás teremtő cselekedet. Ottliké ne lett volna az? Vagy Esterházy bármelyik – a legprofánabb, legszókimondóbb, legrakoncátlanabb szövege ne lett volna az? Nem hirdetett bármelyik mondata jó hírt? Valamilyen jó hírt, alapvetést arról, hogy van párbeszéd, lehet egymáshoz szólni, hogy mi ilyen-olyan (szabadon behelyettesíthető jelzők) teremtmények kapcsolatba kerülhetünk egymással, megszólíthatódunk? (Ha nyakatekert is ez a szó. De hát előfordul, hogy csak ilyen nyaktekerések révén látjuk meg egymást nehezen, de mégis.) És hogy ez közös, a teremtettség, az ittlét mégiscsak öröm, hogy épp most – bármelyik most –, épp azokkal, akik együtt élik át velünk az időt? Jól elkanyarodtam Márktól. Vagy mégsem? Illetve melyiktől? Péter apostol fiától, Márktól ezt olvassuk Jézusról: „Úgy tanított, mint akinek hatalma van.” Akinek hatalma, tekintettel arra, hogy Isten fia, természetes. De embernek úgy írni, hogy hatalma legyen a szavak, a szöveg, és így – semmiképp nem célként, csupán következményként – a szöveg olvasóján? Zavarba ejtő.

A zavarról még szólok később, de most vissza a hatalommal bíró szövegre. Konrád György, amikor a Nobel-bizottságnak tett javaslata mellett érvelt, ezt írta Esterházy Péterről: „Bátor ember. Meri leírni, ami eszébe jut.” Hogy honnan vette a bátorságot? Egy vele készült interjúban Esterházy Péter elmesélte, hogy egy időben, talán kamaszkorában rendszeresen imádkozott Istenhez, azt kérve, hogy legyen okosabb, mint amilyen okos. Micsoda kérés! Nem csupán okos és bátor. Alázatos és mosolyfakasztó is. Legfőképp pedig mélységes bizalomról árulkodik a kérésteljesítő irányában. Akárcsak az a játékra való képesség, aminek köszönhetően a szavakkal mint organikus lényekkel bánt. Játékosnak maradni mindhalálig, a halál árnyékának völgyében járva is – határtalan bizalom. Pátosz nélkül elmondani a passiót. Ráadásul két passiót egy Márk alatt.  A családét és Jézusét. Ehhez is kell bátorság és bizalom. Meglátni, hogy minden szenvedéstörténetben újra megtörténik minden. Az árulás, a megfeszítés, és valamiképp – csodaképp – a megváltás is. De nem csak meglátni, megírni. Ez a cselekedet. A részvétel a teremtésben.

Az írás vigaszáról, a consolatio litterarum reményteli tapasztalatáról Mártonffy Marcell irodalomtörténész teológus írt Esterházy Péter és a katolikus hagyomány kapcsolatát vizsgálva. Az írás vigasza. Megrendítő szószerkezet, különösen szerteágazó jelentéstartománnyal. Az írás mint cselekvés és az Írás mint szent szöveg. A kérdés – épp ahogy a Márk-változat Jézusa és Júdása esetében, ahol a „Ki árul el kit?”, ahogy azt Péczely Dóra, a kötet szerkesztője és fülszövegírója felteszi – feloldhatatlan paradoxon. De míg az árulás paradoxona zavarba hoz, és ez a zavar olvasónként sokszorozódik, az írás vigasza a vigaszt többszörözi. A vigasz a miénk, olvasóké.

És az íróé. Aki „állandóan jelen”. A szószerkezetet önkényesen ragadtam ki a szövegből, a kontextusból. De melyikből? Ha történet nincsen, ha a történet teljes egészében elmondhatatlan, ha nem reprodukálható? Nincs jelentősége a szöveghelynek, de az Egyszerű történet vessző száz oldal – Márk-változat – 2. oldaláról, de ez csak alkalmi helye, valójában a végtelenből származik, tehát bárhonnan kiragadható és visszaereszthető. Mint egy piros léggömb. Kiragadom, mert egyfelől bízom benne, hogy ez tetszene Esterházy Péternek, másfelől bízom a cseppben a tenger frázis igazságában. Hogy ez a szószerkezet önmagában is működőképes. Mert evidens, hogy a zakatolva előretörő, igyekvő folyamatos jelennek nem szinonimája az állandóan jelen, ami az állandóság mozdíthatatlanságát közli velünk megnyugtatóan.

Esterházy Péterre emlékezve, azt hiszem, ennél jobb hírrel nem szolgálhatok.

 

 

(Esterházy Péterre emlékeznek 2020. július 30-án a gannai templomban.  A szöveg a Pápai Jókai Kör Egyesület és a Szépírók Társasága által szervezett alkalmon elhangzó emlékbeszéd.)

 

---

 

Az idő magányos építészei

Kassák Lajos és Péntek Orsolya

 

„A képarchitektúra nem hasonlít semmire, nem mesél el semmit, és nem kezdődik el sehol, és nem végződik be sehol.
Egyszerűen van.
Hasonlóan a bekerítetlen városokhoz, a körbehajózható tengerhez, az elbolyongtató erdőhöz vagy a hozzá legközelebb álló alkotáshoz: a bibliához.
Akárhol bele lehet lépni, és minden pontján az egészet fölérezhetjük.”

              Kassák Lajos: Képarchitektúra

 

Néha meglepően logikus rendben követik egymást az ember olvasmányai éppen úgy, ahogy. Még olyankor is, amikor ez nem a terveinek, hanem egy könyv éppen aktuális megjelenési időpontjának köszönhető. Péntek Orsolya legújabb regénye, a Hóesés Rómában (Kalligram, 2020) akkor érkezett meg a Kisgombos Könyvesboltból, amikor épp napok óta Kassák Lajos prózai munkáit olvastam újra. Eredetileg a járvány óta az online térben zajló Lyukasóra egyik játékhoz kerestem kitalálandó szöveget, ezért vettem le a háromkötetes Kassákot a könyvespolcról. Aztán nem tudtam visszatenni. Évtizedekkel ezelőtt olvastam Kassákot utoljára, és most az újrafelfedezés örömével olvastam megint a Misilló királyságát, művészeti és irodalmi tanulmányait, és persze a nagy vándorlás, a szembenézés könyvét, az Egy ember életét.

Hogy megérkezett az új könyv, Péntek Orsolya trilógiájának harmadik kötete – melynek első két részét, az Andalúz lányait (2014) és a Dorka könyvét (2017) nem olvastam, mert valamiért csak nemrégiben tűnt fel nekem folyóiratokban közölt írásaival és tett műveire kíváncsivá a szerző - egyszercsak feltűnt, hogy nem csupán két író, hanem két képzőművész került most egymás mellé az ágy melletti könyvkupacban. Két olyan alkotó, akinek a látás elsődleges, és ez a szempont nem megkerülhető, amikor írásaikat befogadjuk. Kassák prózájában – pedig ha valaki, ő nem expresszív prózaíró – annyira feltűnőek az időnként felbukkanó élénk színek, olyan természetes módon ír rózsaszín és zöld szakállakról, sárga férfiakról, hogy fel sem merül a keresettség gyanúja az olvasóban, egyszerűen biztos benne, hogy a szerző azt írja, amit látott.

Egy művészeti tanulmányában – igaz, nem a szövegről, hanem a képről – ezt írja: „…a teret kell lerajzolni. Nem a tárgyat, hanem ami körülötte van.” A negatív festés – alkalmazza ezt a költészet is – különösen élesen rajzolja ki a tárgy kontúrjait. A hiány nyomába eredni, hogy valamit megértsünk, sőt, megtaláljunk, azt hiszem, valami hasonlót szeretne Péntek Orsolya regénye is. És itt nem a főhős, hanem a szerző szándékaira gondolok elsősorban. Akkor is, ha az utolsó fejezetben a szerző egyes szám első személyű narrációra vált. Nem akarok ugyanis részletesen írni a regény szereplőiről, a történetről is csak érintőlegesen. Sokkal inkább a szöveg struktúrájáról és színeiről. Igaz, a térben és időben szerteágazó család regényének sodrása, a történetmondás ereje is említésre érdemes, megszerettem az ex-Monarchia ezen a tájon annyira ismerős archetipikus alakjait, és mivel magam is egy hasonló tárgyú regényen dolgozom éppen, szakmai szempontból is izgalmas volt számomra ez a nem hagyományos családregény. De mindez elhanyagolható ahhoz képest, hogy  miközben Júlia – a tehetséges fotóművész, aki a világ darabkáit egészen másképp látja, mint a környezete, tehát eredendően magányra ítélt és magányra képes – a regény idejében felnő, útra kel, eljut Rómába és a regény többi szereplőihez hasonlóan, gyökereit keresve bolyong, mert otthonosságot keres, az olvasó megismerkedik ötvenkét képpel. Nem, nem egyszerűen tájképpel vagy portréval vagy életképpel, inkább ezek esszenciáival. Színesben – szürkékben, türkizekben, vörösekben, narancsokban játszó, sötétzöld égboltú terekben, ahol szinte mindenki máshol van, mint ahol szeretne lenni, vagy mint ahol lennie kellene. És ezek a terek – ahogy Kassák 1920-as évekbeli képarchitektúráinak formái, egymást kiegészítve és feltételezve egymásba érnek. De még inkább úgy, ahogy Péntek Orsolya 2019-ben elkezdett Tarot című olajfestmény-sorozatában. Ezeknek a képeknek az építkezése már-már zenei építkezés, de lehetne városépítészet is – Kassákot idézve – a bekerítetlen városoké. A formák és színek ritmusa, az ismétlődés és variálódás, a türkizek, vörösek és narancsok visszatérése – ahogy a Hóesés Rómában fejezeteiben is – felépítik, újraépítik a térben az időt. Annak ellenére, hogy a regény ötvenkét fejezetének címe egy-egy 1951. május 9-étől a jelenig, 2020. január 3-ig lineárisan előre haladó dátum, a különböző idők – és velük történelmi, kortörténeti és magénéleti események – egyes városok tereibe helyeződnek, és ezek a terek szintetizálják az idősíkokat, melyek ezáltal egymásra rakódnak és elnyerik soha nem végleges, mindig relatív formájukat. Az  időrétegek tehát a térben együtt és egyszerre vannak jelen.

Kassák a konstruktivizmus jelentőségét abban látta, hogy a természet rendezetlenségével szemben az emberi kultúra szervezőereje képes rendet tenni a világban a zárt formák – akár folytatható – szerkezetbe foglalásával. Péntek Orsolya konstrukciójának erejét – akár képeit személve, akár regényét olvasva – abban érzem, hogy belátja, az emberi konstrukció nem kevésbé organikus és végtelen építkezésű, mint a természeté. Hogy a városok terei, a terekben zajló időnek kiszolgáltatott emberek megjelenése, az emberi kapcsolatok szövevényének ritmusa, változatainak ismétlődése azért nem egészen reménytelen lüktetésű, mert mindez felismerhető és megragadható.

Ahogy a Hóesés Rómában utolsó fejezeteinek egyikében olvashatjuk:

„A csapból enyhén rozsdás víz folyt, rozsdavéres víz örvénylett a lefolyóban, és vagy egy óra múlva, amikor a Cannaregio szélén álltam, az arcommal a nap felé fordulva, mélyre szíva a tenger illatát, úgy tűnt, a nem sikerülés súlytalan a tengerhez és a városhoz képest is, vagy én vagyok súlytalan a nem sikerült életemhez képest. Nem volt fontos az egész.”

   

                 

Kassák Lajos:                                      Péntek Orsolya:
Képarchitektúra V., 1920-as évek           Tarot 2019
olaj, karton, 28 x 20,5 cm             olaj, 50x70 cm  

 

A képek forrása:

Péntek Orsolya: http://orsoyapentek.com/kepek/

Kassák Lajos: http://napimagyarfestmeny.hu/kassak-lajos-1887-1967/

---

 

A majmok és kékek alkonyatkor

 Nádas Péter, Joan Miro, Rainer Maria Rilke, Rosalba Carriera

 

„Hogy a hajából, a cipőjéből, az ujja hegyéről csorgott a lucskos sár. És megdermedt a rémülettől. Akárha azt mondaná, a rémületnél nincs jobb. Jobbat ne is remélj, így szól a testamentuma. Szobájának kellős közepén ott állt a barátja. Szörnyű mancsában banán. Fellángolt a hideg fény, cikáztak, lesújtottak a villámok és elsötétedett. A padlón szerteszórt gyümölcshéjak és magok.

Mindehhez tudni kell, írtam a levelemben, hogy egy óriási kahau majom volt a barátja.”

 

Itt tartottam az olvasásban, késő éjszaka volt, és már nem terveztem, csak néhány oldalt elalvás előtt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudom abbahagyni, végig kell olvasnom a szöveget, ha az éjszakám bánja is. Én nem bántam. Az újraolvasások éve ez, tavaly nyáron kezdtem módszeresen újraolvasni Nádas Péter könyveit. Nem új felfedezés, hogy hosszú évek alatt mennyit változik az emberben a befogadó, a szöveg mennyire más rétegeihez jut, ahogy az idő múlik vele. Ahogy az sem, hogy mennyire sokat lehet felejteni. Hogy erre a majmos jelenetre nem emlékeztem egyáltalán az Évkönyv végéből, az meglepett. A Rindzsani-hegység lábánál működő angol leánynevelő iskola törékeny zongoratanárnője és az öreg, fél karját vesztett, kopott bundájú kahau majom találkozásának története, a történet vizuális és emocionális ereje, a parabola foglyul ejt. A találkozás, ami barátsággá alakul, tökéletes bizalomra épülő ismeretség lesz.

Mert „attól kezdve, időről időre meglátogatták a majmok alkonyatkor. Nem lehetett tudni, mikor kerekedik kedvük a jövetelre, de biztos volt az alkonyat.” A bizalom kiterjed a sérült majom csordájára is, ők is részesülnek az uzsonnából, viselkedésük emberibb az emberinél, mert átalakul hierarchiájuk, ezentúl a sorsüldözött és a csapatban addig perifériára szorult majom „vezette őket a teraszhoz. A kölcsönös megbecsülés és tisztelet jogán tette ezt, e nemes érzelmeknek megfelelő méltósággal.” Szép és átlátható, szinte csak elvontan létező antropomorf minőségek ezek. Bizalom és nemes érzelmek. Ezek az óvatlanul megjelenő tiszta minőségek a mindennapokban szinte illúziók. A valóságban csak a kisgyerekkorra jellemző ez a fedetlen, önvédelemtől mentes ártatlanság, idősebb korban csak kevesekben marad látható, akár az érintetlen, a már-már önveszélyes báj.

Ezért lehet, hogy hajnali kettő tájban a szöveg majma előhozta bennem a kék analfabétát.

Saint-Paul de Vence-ben történt egy szép nyári napon. Egy ritka, hírektől háborítatlan napon, olyanon, amikor néhány óráig úgy tűnik, minden rendben, létezik méltó élet, nyár van, elmehetünk meglátogatni távol élő rokonainkat, velük együtt felkereshetünk egy időszaki kiállítást, a Maeght Foundation Joan Miro litográfiáit és illusztrációit bemutató gyűjteményét, ráérősen bolyonghatunk a térben, a csendet és magányt kedvelő katalán festő képei és szobrai között. Aki soha nem harsány, de mindig úgy komoly és filozofikus, hogy nem felejt el játékos maradni, és aki azt állítja ars poeticájában, hogy „Én nem találok ki semmit, mindenre rátalálok.” Tudjuk, hogy valóban számos szobrát utcán talált tárgyakból készítette,  egy letört vízcsap feje, egy fura kő elég volt, hogy meglássa benne a következő művet. Ahogy idősödött, szép sorban lekoptak róla a ráaggatott címkék, de hiszen ő valóban mindig saját maga volt, Joan Miro. Már a II. világháború alatt magába menekült, „A szó szoros értelmében magamban kerestem a nyugalmat. Ekkor az éjszaka, a zene, a csillagok voltak képeim első számú ihletforrásai.” Az idő múlásával képein – melyeket gyakran gyerekrajzokhoz hasonlítanak – a végtelen leegyszerűsödés tiszta üzenetei olvashatók, foltok, csillagok, pacák, vonalak hasítanak az ürességbe. Engem gyakran barlangrajzokra emlékeztetnek a képei, ősi és metaforikus jelekre, üzenetekre bukkan, aki szemléli őket. Az egyszerűség és a hosszú csöndek bölcsességét látni Miró kései kék festményein és litográfiáin is. Épp, mint fiatalkori, álomszerű és intuitív alkotásain. Ezek a mindent betöltő kékek nem rokonai a monokróm festészet radikális homogenitásának. Ezek a kékek lüktetnek, mélységük és könnyedségük eleven.

A kiállításon egy teljes falat töltött be az a litográfia-sorozat, amelynek darabjain csupán néhány egyszerű forma variálódott a lenyomatok színével. Játszani kezdtünk. Azt, hogy a Miro-sorozat alakjaiból identitást választottunk magunknak. A választott képek címét csak ez után olvastuk el. Felhőtlen játék – volt, aki a szürke, másvalaki a narancs mágus lett, én pedig a Kék analfabéta. Nevettünk. Miró L′illettré bleu-jének rakoncátlansága és egyensúlyérzéke jelszerűsége ellenére olyan sűrű derűvel bír, úgy fut a felszínen, mint a molnárka a vízen, közben valahogy mégis évezredek mélyébe vezet.

 

 
Joan Miró: L′illettré bleu 1969

 

Miró kékjei, egyáltalán a kékek után eredtem. Rainer Maria Rilke levelei közt bukkantam rá (Báthori Csaba fordításában) 1907. október 7-én kelt, Clara Rilkének Párizsból írt levelében a kékről írt gondolataira:

„Gondold csak el, valaki megírná a kék szín monográfiáját a pompeji faliképek tömött viaszos kékjétől Chardinig és egészen Cézanne-ig: micsoda élettörténet!”

Majd néhány nappal később, az október 24-én írt levélben bővebben így ír Cézanne kékjeiről: „…Csodálatosan elmélyült festői látása nem tartotta önálló színnek a szürkét: addig-addig vizsgálta, míg ibolyakéket vagy középkéket vagy vörösest vagy zöldet pillantott meg a mélyén. Különös előszeretettel ibolyakékre bukkan ott, ahol mi csak szürkét gyanítanánk, s ezzel meg is elégednénk (ez az a szín, amelyet Cézanne előtt soha senki nem bontott fel ilyen aprólékosan és varázslatosan). Itt nem nyugszik, s szinte kibányássza a betemetett ibolyakék rétegeit… pontosan úgy, ahogy némelyik este, főleg őszi este ibolyakéket sajtol ki a házhomlokzatok szürke homályából: ezernyi árnyalattal válaszol nekik, a puhán lebegő lilától kezdve a finn gránit vaskos violettjéig.”

Az alkonyatnak ezt kék érkezését jól ismerem, jól ismerjük. Tehát épp akkor érkezik, amikor Elza barátja, a nagyorrú és szomorú kahau majom. Rilke kékről való elmélkedéseiben ezek után rábukkantam arra a részletre, melyben a XVIII. századi kedvelt portréfestő, Rosalba Carriera egyik, a Louvre-ban található, fiatal lányt ábrázoló portréjának violakékjeit részletezi. Kíváncsi lettem a képre.

A fiatal lány karjában egy ártatlan tekintetű kapucínusmajom üldögél.

 

 
Rosalba Giovanna Carriera:
Portrait de jeune fille tenant un singe 1721

---

 

Galamb lánnyal és fiúval

Pablo Picasso és Meir Shalev galambpostái

 

Megint egy elmúlt utazással kell kezdenem. És megint Andalúziával, pontosabban a nagyvárosok parkjaiban sétálgató galambokkal. Sevilla és Malaga fái alatt hófehér galambok töltik az időt. Ahogy a városi madarak általában, nem félnek az embertől. Mifelénk a szürke, elszemtelenedett balkáni gerlék, esetleg a feketerigók látványa mindennapos egy nagyvárosban, ezért aztán jól meglepődtem a fűbe hullott narancsok közt totyogó, valóságos fehér galambokon.

 

 

A fehér galamb számomra előtte elsősorban két dimenzióban létezett. A hetvenes években, amikor kisiskolás voltam, nem is egyszer kellett békegalambot rajzolni, ha mi voltunk a faliújság-felelősök vagy plakát-verseny zajlott az iskolában. Békegalambot, csőrében olajággal. Noéról és a bárkájáról a nagypapámtól hallottam először, az iskolában nem derült ki, hogy mi köze a galambnak – ennek a valóságban nem is olyan békés természetű madárnak – a békéhez. A Szentlélekről végképp nem esett szó a szocializmus iskoláiban. Arról, hogy amikor Keresztelő János a Jordán vizében megkereszteli Jézust, „Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett.” (Mt 3, 16) Képeken láttam tehát legtöbbször fehér galambot, Picasso fehér békegalambjainak sokszorosított, rosszul másolt példányait. Ezen kívül a Bajza utcában egy olajfestésű szentképen, a földszinten lakó öreg és áhítatos Józsa néni asztala fölött. Józsa néni vigyázott rám néha délutánonként szobakonyhás lakásában és egy kicsit tartottam a nála látható révült arcú szentektől. A nagymamám lánykorában apácának készülő húgánál is láttam sugarak közt leszálló fehér galambot az imakönyvébe rejtett szentképeken. A fehér galamb fikció volt hát, és még akkor is az maradt számomra, amikor már ismertem a különböző ókori kultúrákban előforduló szimbolikus jelentéseit. Aztán amikor tavaly májusban Córdobában és Sevillában megláttam, hogy nem csupán egy-egy albinó vagy génhibás, hanem számtalan háromdimenziós fehér galamb jár-kel és röpköd szabadon, hirtelen egész más értelmet kaptak a Malagában felnőtt Pablo Picasso galambjai is. Akinek már az édesapja is örömmel rajzolt galambokat szabadidejében. Nem csoda, hogy Picasso egész korán, már nyolcévesen megrajzolta első galambját. Festői pályája Kék korszakában (1901-1904) születik a sötét és hideg tónusú Niña con Paloma (Kislány galambbal) című képe. Hálás, már-már giccsközeli a két felhasznált motívum, a kislány és a galamb – de Picasso kékeszöld térből kiemelt kislányalakja szinte vacog a magánytól. Szorongása, elhagyatottsága Vincent van Gogh figuráinak rokonává teszi, ahogy az is, hogy a belőle áradó végtelen hiányérzet nem csupán szánalmat, együttérzést ébreszt a szemlélőben, hanem tiszteletet is. Érdekes, hogy a kezében szorongatott galamb láthatóan hozzátartozik. A kislány állának és a galamb fejének vonala összeilleszthető, a foglyul ejtett madár nem tűnik kiszabadíthatónak, mintha ő és a kislány közös csapdában lennének. A kép kopásához hozzájárult, hogy később divatossá lett, sorozatban gyártott dísztárgyakon, bélyegképen tűnt fel. De bízom benne, hogy egy jó műnek az átmeneti divathullám sem árthat, hogy újra tartalommal telítődhet a divat múltán. Vagy ahogy velem történt – egy andalúz parkban sétáló fehér galamb láttán.

 

 

A második világháború után, 1949-ben – abban az évben, amikor megszületik Picasso lánya, aki, ha kétségeink lennének afelől, mennyire fontos az egyébként ateista Picasso számára a galamb-motívum,  a Paloma nevet kapja – a Párizsban megrendezett Béke Világkongresszus plakátján is az ő galamb-litográfiája szerepel. Később számtalan galambot rajzolt még, olajággal és anélkül, készültek galambformájú vagy galambmintás kerámiái, és talán nem túlzás azt állítani, hogy Picasso galambjai sokat tettek azért, hogy a szimbólum kiüresedett, szép lassan elcsépeltté vált. De ha megpillantjuk a már nem fiatal, félmeztelen Picassóról készült fényképet a fejére ereszkedett galambbal – mert úgy tűnik, nem csak a szél fúj ott, ahol akar, hanem a galambok is annak a fejére szállnak, akiére akarnak –, újra rákerül a hitelesség pecsétje Picasso galambrajzaira.

 

 

Egy közelmúltban olvasott regényről szerettem volna írni még. Az Egy galamb és a fiú  Meir Shalev izraeli író könyve (Helikon, 2019, Ford.: Rajki András) a történelmi regény és a fikció ötvözete. Különös történet, gyanúsnak is mondhatnám, mert mindig van valami gyanús a letehetetlen, magukat etető könyvekben. Trükköt sejtek, bestseller-szagot érzek – de Shalev enyhén mágikus-realista regénye, amiért szerzője a legrangosabb izraeli irodalmi elismerést, a Brenner-díjat is megkapta, fontos könyv szerintem. Nem hibátlan könyv – különben is: van hibátlan mű? –, a három idősík szálaiból szőtt szövete egy-egy ponton mintha meglazulna. De ez engem nem zavar eléggé. „A törvény szövedéke” is „mindig felfeslik valahol.” Miért ne lazulhatna egy regény kohéziója időnként – ha az 1948-ban, az Izrael állam kikiáltását követő háború kitörésekor kezdődő történet mégis lebilincsel, ha egy-egy mondata megtorpant és abbahagyatja velem az olvasást, hogy aztán újraolvassam? Ebben a háborúban a harctéri kommunikációt még postagalambok segítették, és a galambászok, akik gyakran már gyerekkorukban erre a feladatra lettek kiképezve. „Minden telepen válassz ki egy gyereket, aki majd a galambokért felel. Ebben a gyerekek jobbak, mint bármelyik felnőtt.” A fiatal felnőttként még mindig a „Csecsemő” becenevet viselő galambászfiú és szerelme legendává váló tragikus története kapcsolódik össze a regényben a negyvenes éveit taposó, házasságában is magányos idegenvezető, Mandelszon életével. Akire az anyja, mielőtt meghal, az otthonratalálás feladatát bízza. „A postagalamb csak egyetlen dolgot tud: hazarepülni.” A regény elején elhangzó mondat jelentése megsokszorozódik a könyv végére – ez talán a legtöbb, ami egy galampostával érkező üzenettel történhet.

Utóirat: Mostanában tudtam meg, hogy a Jónás név jelentése ’galamb’. Gondoltam, ezt még elmesélem. És még eszembe jutott, hogy írtam már egyszer galambokról, ha valakit érdekel, ide kattintva elolvasható:

https://molnarkrisztinarita.blogspot.com/2018/05/a-tetovalt-bacsi-galamb-meg-szentlelek.html

---

 

Egy labirintus biztonsága

 

Határhelyzetben megváltoznak a szabadság lehetséges formái. Egy koronát viselő, többezer éves családfával rendelkező láthatatlan lény – még az is kérdéses, hogy élőlény-e – tömeges megjelenése a bolygón felborította a mindennapokat. Mindenki mindennapjait. Eddig nem tapasztalt mértékben és kiszámíthatatlan időre beszűkült a mozgásterünk. Ezekben a napokban tehát – ahogy eddig csak a járvány-szépirodalomból, Boccaccio Dekameronjából, Defoe A londoni pestis, Camus A pestis című regényeiből ismertük – legtöbben csak akkor hagyjuk el otthonainkat, ha szükséges. Az egyik legijesztőbb mégis az, hogy egymás iránti szeretetünk természetes formái sem gyakorolhatók. Hogy visszájukra fordultak a gesztusok. Mert most úgy kell szeretnünk, hogy nem találkozunk, ha mégis, nem érünk egymáshoz. Pedig az ölelés gyógyít, az érintés csillapítja a fájdalmat.

Tehát bezárultak az ajtók, a kapuk. Nem megyünk át a szomszédhoz egy tányér süteménnyel, és nem utazunk sehová. Csend és mozdulatlanság ideje ez, még akkor is, ha többen élünk egy fedél alatt. Elmúlt utazásokra gondolni viszont lehetséges. Sokkal inkább, mint eddig tettük. A legtöbb utazónak manapság nem jut ideje arra, hogy feldolgozza magában egy távoli tájra megtett út tapasztalatait. Hogy megérlelje a megérintett idegen világ hatásait. Hogy újra és újra felidézze a látványt, az ízeket, a fényeket. Hogy aztán az impressziók mozaikjaiból összeállítsa a saját belső táját.

Az első, ami eszembe jutott a zárt ajtókról, Andalúzia egyik legerősebb gravitációjú városa, Córdoba. Pontosan a córdobai nagymecset éjszakára hatalmas sárgaréz spalettákkal fedett kapui. Ahogy azok az aranykapuk beleragyognak az éjszakába. Mindez nem egyszerűen esztétikai élmény. A valószínűtlenség felemeli a szemlélőt, nem csak a tekintetét emeli el a földről a kézzelfogható és józan ésszel belátható fölé. Az aranyló, a sötétben szinte lebegő, hatalmas kaputáblák nem csak az évszázadok kincseit őrzik. Nem csupán a nagymecset és a beleépült katolikus székesegyház szakrális tereit és műkincseit. A VIII. században épült dzsámi építészeti rejtélyei szimbolikusak. Nappal, ha a sok kapu egyikén belépünk – melyek közül fontos, hogy egyik sem kitüntetett, nincs főkapu, kapuk vannak –, és az emberi ésszel nem felfogható térben bolyongunk, labirintusélményben lehet részünk, miközben azt is megérezzük, hogy ebben a labirintusban nem veszélyes eltévedni. Hogy nem bánjuk, bármelyik pontján veszünk bele az oszlopokkal és boltívekkel tagolt, falakkal határolt, mégis végtelennek tűnő térbe. A sötétben lebegő aranykapuk ezt a tudást is őrzik, sőt képessé teszik a félelem nélküli eltévedésre a nézelődőt.

 

 

 

A biztonságos végtelent idéző épület látványa tízéves koráig mindennapos lehetett a középkor egyik legizgalmasabb orvos-filozófusának, az 1137-ben Córdobában született Maimonidésznak. Persze valószínűleg csak kívülről, hiszen Mose ben Maimon ((héberül: משה בן מימון), saját nyelvén, arabul: موسى بن ميمون بن عبد الله القرطبي الإسرائيلي (Múszá ibn Majmún ibn Abdalláh al-Kurtubí al-Iszráílí), az arab nyelven író tudós, aki ismerte az antik görög és az arab filozófiát is, zsidó volt. Rabbivá viszont már nem Córdobában vált, mert 1148-ban családjával együtt el kellett menekülnie Andalúziából. Az addig békés vallási együttélést ugyanis feldúlta az iszlám fundamentalizmus egyáltalán nem gyakori fellángolása. Megrendítő, hogy Andalúziában hány évszázadon át éltek harmóniában muzulmánok, zsidók és keresztények. A spanyol inkvizícióig csak néhányszor zavarta meg hasonló szélsőséges esemény a virágzást tápláló vallási türelmet.

A XII. századi zsidóüldözés elől Maimonidész először Marokkóba, az Agatha Christie-krimibe illő nevű Fez városába menekül, majd jó másfél évtized múltán Jeruzsálembe kerül. Végül Egyiptomba jut, ahol – rabbi létére! – Szaladin szultán személyes orvosa lesz. Feltűnő, hogy sem a tudóst, sem a szultánt nem zavarja ebben kettejük vallási hovatartozásának különbsége. Maimonidész mindemellett orvosi és teológiai munkákat, például Misna-kommentárt ír.

Filozófiai főműve, az 1190-ben befejezett A tévelygők útmutatója című bölcseleti munka megdöbbentően modern kérdést jár körül. Műve azokhoz szól, akik filozófiával való foglalatosságuk közben hitükben megrendülnek. A hittételekben való elbizonytalanodással kapcsolatos kérdésfelvetést feltételezhetően személyes tapasztalatai is segítették. Egyetlen ösvényen járni rendkívül nehéz annak, aki több ösvényt is jól ismer. Az élmény ma sem ritka, azt hiszem. Hit és tudomány szintézise mindenkori feladat. Maimonidész végső tanácsa is meglepően friss. Azt javasolja, hogy a szent iratok azon szövegeit, melyek ellentmondanak a tudomány igazságainak, értelmezzük allegorikusan. Triviális, vonhatjuk meg a vállunkat. Na, de nyolcszáz éve nem volt az, sőt biztos vagyok benne, hogy sokaknak még ma sem az, sem a szent iratok, sem a mítoszok, sem a szépirodalom szövegeinek tekintetében. Lehet, hogy Maimonidészt segítette az allegorikus jelentések felismerésében természettudományos tevékenysége is? Hogy rájött, hogy a látható, az elsődleges, a tüneti mögött mindig vannak még rétegek? Ahogy a nagymecset oszloplabirintusában a következő boltív mögül mindig nyílik még egy folyosó?

Mindenesetre én nagyon megszerettem ezt a córdobai bölcset – nem, nem a helyiértékén, nem nagyszerű munkásságában elmélyedve. (A tévelygők útmutatója magyar nyelven egyébként szinte beszerezhetetlen. Időnként antikváriumi aukciókon bukkan fel és kel el elképesztő áron a Klein Mór-féle fordítás reprint kiadásának Heller Ágnes utószavával 1997-ben megjelent egy-egy példánya.) Megszerettem az életét, az alázatát, ahogy bárhova vetette a történelmi kényszer, tette a dolgát, a körülmények ellenére. Csak feladatára figyelt, nem arra, hogy mi veszi körül, nem hagyta, akár a görög matematikus, Arkhimédész, hogy belső köreit megzavarják a lüktető világesemények. Figyelmének csöndjét úgy óvta belső tartása, mint egyszerű mellszobrát a fölé hajló narancsfák Córdoba egyik szegletében.

 

 

---

Főoldal